Szervusz!

 Ez a klip vissza vissza tér mindig. Nem a végkifejlet miatt, inkább maga a folyamat. Húzod, húzod sokáig mindenen keresztül azt a fránya koporsót. Pedig rég el kellett volna engedni. Mikor jön el az ideje mikor már tényleg elengeded?  
 Kezd elegem lenni a folyamatos búcsú, fájdalom és hiányérzetből. Annyi embert megismertem, és persze amint elkezdtem kötődni hozzájuk jobban, odébb is álltak. Vagy elköltöztek, vagy még messzebb kerültek, vagy meghaltak, vagy egyszerűen megszakadt a kapcsolat. A lényeg mindig ugyanaz, a kötődés okozta vidámság rövid ideig érzem, viszont a elvesztéssel való gyász hosszú időt vesz igénybe. Megéri így vajon?  Jó kérdés.  Egyre nehezebben bírom... lehet azért kell hogy rövidítsek a rágódós elvesztés érzésének idején. Csak előre nézve, keresve a jót. Minden ami fájdalmat okoz azt pedig elengedni hamar, túllépni és menni tovább. Nem éveken keresztül gyászolni a már nincs de kárt, és mi lett volna ha érzést.  Feltevődik az a kérdés is... kötődni lehet ezek után igazán? Vagy jönnek mennek az emberek és csak úgy telik az idő. Jónak jó de belefásulsz  hogy jobb ha nem mélyülsz el benne. Már félek tervezni hosszú távon bárkivel is. Hónapról hónapra élve, majd lesz valahogy.  Jó persze vágyakozás ott van hogy bárcsak sokáig tartana, de jó is lenne! Viszont az élet mindig keresztbe tesz...  sose lehet egy igaz biztos pont, egyedül önmagad. Mások meg jönnek mennek. Te viszont ott vagy magadnak mindig. Egyik jó barátom mindig mondja hogy csak magadra számíthatsz. Lassan kezdek én is így gondolkozni, ami nem mindig a legjobb. Persze nem azt mondom hogy nem támaszkodhatok senkire, de sokszor érzem hogy ez egy-egy alkalom mikor épp ott van jókor jó időben és kész. Aztán eltűnik és ott marad az a fura érzés, hogy hiányzik.  A  jövőben azt hiszem sokkal hamarabb meg kell tanulnom túllépni a dolgokon, ha jól akarom magam érezni. 
 Szóval új mottó. Engedd el, nézz előre és légy boldog! Vajon sikerül?! Muszáj lesz.