Szia. 
 Van mikor eljön a nap mikor attól félsz hogy ha előjön bármi belőled az rossz lesz, fájó, és sírás. Aztán elkezdesz belemászni magadba és előjön valami belső öröm. Amiben nem akartál hinni. Azt hitted hogy nem érdemelted meg, hogy nem érzed igazán. Aztán napok telnek és rájössz hogy benned van ugyan úgy mint a másikban. Az érzés mire oly rég vágytál. Mert utadon  elvesztetted.. volt ki elejtette de jött ki felemelt és visszahozta neked, hogy igenis megérdemled. Az érzés mikor hálás vagy annak, ki visszahozott téged az életbe, hogy igenis mit a másik eldobott, elhagyott, Ő megadja neked mert látja benned hogy megérdemled, ahogy látod te is hogy ő is. Kölcsönös hála hogy egymást támogatjátok a sérülések ellenére is, mert tudjátok egymásról a másik sokat szenvedett eddig amit most itt az idő gyógyítani jóval, szerettel, kedvességgel, odafigyeléssel és tisztelettel. Mert idővel  rájöttek mind ketten kellően sérültetek hogy itt legyen az idő a jóra, a szépre és az egymás iránti szeretetre. Úgy igazán. Hát, így tovább! :)

Szia. 
 Hát eljött ez is. Mikor érzed ott belül, fáj. Eddig nem éreztem, sikerült elszeparálnom nem törődnöm ezzel az egésszel. Aztán egyedül vagyok és jönnek az álmok. Mikor a nap felét csak alvással töltöd mert alig bírsz ébren lenni. Aztán jönnek az álmok, amik megmutatják mit érzel igazán.  Hiányzol. Magamra maradtam és bár megigértem erős maradok, a négy fal között nekem is ki kell engednem ezt. Mert nekem is fáj. Nem tudom mit kéne tennem, merre kéne mennem, hogyan, miként. Csak vagyok. Túlélek. Sebeimet titokban nyalogatva. 

Szia. 

Oh és telnek a napok, hetek, és csak én kereslek.. Kerestelek.. de már nem... nem foglak... rájöttem hogy kicsit dühös vagyok.. kicsit fáj még... mert itt hagytál. Mikor szükségem lett volna rád, más nyújtott nekem támaszt. Veszni hagytál és most vígan lubickolsz ismét. Hát légy boldog de ha barátságom ennyit ért hogy szarsz a fejemre, menj a francba. Üres mosoly nem kell... Vajon számított egyáltalán valamit ez az egész? Olyan hülye helyzet. De nem fogljuk látni már egymást többé... talán majd egyszer.. 

Szia.

 Itt vagyok... a helyen ahol lennem kell, azokkal akikkel lenni akartam. Mégis valami hiányzik. Van vajon szívem? Lehet. Néha érzem. Néha. De van mikor olyan távoli. Mikor a történteken agyalok és totál kavarodottságot érzek. Fájdalom ami tép belül. Mond.. mit tegyek?  Te tettél anno ilyenné. Hiányzik azóta is az a tűz az a bolond tűz. Ami az őrületbe kerget de élvezed a döhöt ami mardos belül. Mikor a másik lehetőséget ad hogy kitombold magad és érezd hogy élsz. Még ha fáj is. Dühöngeni akarok, elveszni, élni, ordítani, bántani, szeretni szenvedéselyes. Hogyan?!  Belső vívódás.. megint.. bárcsak megnyugodnék.. de valahol belül élvezem. ohh mi lett belőlem.. 

 Szia.

 Sose hittem hogy valaha fogok ennyire ragaszkodni bárkihez is, aki nőszemély. Te vagy az egyetlen életem során ki kiérdemelted hogy nem egy vagy a szememben, hanem A NŐ. A BARÁTNŐ!  Egy-két éve még nem hittem hogy lehet igaz barátnőm.. aztán jöttél Te, és egyik pilllanatról a másikra váltál azzá akiről azt hittem nem is létezik. Pedig de.  Voltak női példaképeim, de azok mind mások voltak. Aztán vagy Te, ki berobbantál az életembe és semmi se olyan már mint előtte. Eddig sose éreztem hogy van igaz barátnőm, mig Téged meg nem ismertelek. Aztán Te lettél a legjobb. Senki se tud pótolni. Már választott el minket fél világ... fájt akkor is. Ahogy most is. Nagyon.  Akkor volt szó hogy visszatérsz hamar, aztán akkor is húzódott de visszatértél hossú idő után. Az egyetlen ki miatt öröm könnyeket ejtettem hogy újra mellettem van. Az egyetlen, ki megért nőként, támaszom és tanácsadóm. Most pedig megint utadra kellsz. Távol tőlem. Kurvára fogsz hiányozni. Már most hiányzol.  Várni foglak tárt karokkal ha hazajössz, ha kell én megyek de nélküled hosszú távon félember vagyok. Hozzád hasonló nincs, köszönöm hogy ismerhetlek, hogy Veled lehettem jó és nehéz időkbe, hogy emlékeink vannak együtt.
 Egy kincs vagy a szemeben. Kérem a világmindenséget hogy legyél a világon a legboldogabb nő utadon, mert ha valaki, Te megérdemled! 

 Hát szia. 
 
 A mai napot nem is tudom hogyan tudnám megfogalmazni. Volt sértettség érzése, fanyar meghatottságtól teli öröm és hála, és a távolodás érzése pár fontos embertől  ismét.  Fura mikor egy napon érzed azt hogy lehet elvesztesz egy két embert és e mellett jönnek akik apróságokkal de pótolnak picit, legalábbis enyhítik a hiányt. Ettől függetlenül egészét nézve, ott marad egyfajta melankólia érzése.  Remélem a tél minél hamarabb véget ér, és jókedvre tudok derülni hosszú távon is. Addig marad az írás. 

 Hm..
 Fura módon a távolság sok év elteltével igaz, de tényleg szétválasztott minket. Vége, lezárult. Noha még néha apró üzenetek épp mi a helyzet a másikkal de már nem olyan mint rég. Valami hiányzik belőle. Megváltoztunk. Fogunk vajon még találkozni? Akarom én ezt a csöndet felborítani? Lehet már nem. Lehet tényleg vége és hagyom hogy menj. Sok évbe telt de úgy érzem most végleg lefog zárulni. Tudom hogy lesz egy nagyon végső zárás ami fájni fog ha tényleg bekövetkezik, de addig is a csönd lehet a legjobb megoldás. Ettől függetlenül nincs nap hogy egy-egy röpke pillanatba nem gondolnék Rád, de már nem úgy mint régen. Fura érzés ezzel szembesülni. Mintha megöregedtünk volna és érezzük hogy el kell engednünk egymást. Csöndben, szép lassan. 
 Pedig évekig harcoltunk egymásért... viták, sértődések, békülés, szeretet, kitartás. Olyan igazi se veled se nélküled kapcsolat.
 Most pedig a csend... 

 Szervusz!

 Ez a klip vissza vissza tér mindig. Nem a végkifejlet miatt, inkább maga a folyamat. Húzod, húzod sokáig mindenen keresztül azt a fránya koporsót. Pedig rég el kellett volna engedni. Mikor jön el az ideje mikor már tényleg elengeded?  
 Kezd elegem lenni a folyamatos búcsú, fájdalom és hiányérzetből. Annyi embert megismertem, és persze amint elkezdtem kötődni hozzájuk jobban, odébb is álltak. Vagy elköltöztek, vagy még messzebb kerültek, vagy meghaltak, vagy egyszerűen megszakadt a kapcsolat. A lényeg mindig ugyanaz, a kötődés okozta vidámság rövid ideig érzem, viszont a elvesztéssel való gyász hosszú időt vesz igénybe. Megéri így vajon?  Jó kérdés.  Egyre nehezebben bírom... lehet azért kell hogy rövidítsek a rágódós elvesztés érzésének idején. Csak előre nézve, keresve a jót. Minden ami fájdalmat okoz azt pedig elengedni hamar, túllépni és menni tovább. Nem éveken keresztül gyászolni a már nincs de kárt, és mi lett volna ha érzést.  Feltevődik az a kérdés is... kötődni lehet ezek után igazán? Vagy jönnek mennek az emberek és csak úgy telik az idő. Jónak jó de belefásulsz  hogy jobb ha nem mélyülsz el benne. Már félek tervezni hosszú távon bárkivel is. Hónapról hónapra élve, majd lesz valahogy.  Jó persze vágyakozás ott van hogy bárcsak sokáig tartana, de jó is lenne! Viszont az élet mindig keresztbe tesz...  sose lehet egy igaz biztos pont, egyedül önmagad. Mások meg jönnek mennek. Te viszont ott vagy magadnak mindig. Egyik jó barátom mindig mondja hogy csak magadra számíthatsz. Lassan kezdek én is így gondolkozni, ami nem mindig a legjobb. Persze nem azt mondom hogy nem támaszkodhatok senkire, de sokszor érzem hogy ez egy-egy alkalom mikor épp ott van jókor jó időben és kész. Aztán eltűnik és ott marad az a fura érzés, hogy hiányzik.  A  jövőben azt hiszem sokkal hamarabb meg kell tanulnom túllépni a dolgokon, ha jól akarom magam érezni. 
 Szóval új mottó. Engedd el, nézz előre és légy boldog! Vajon sikerül?! Muszáj lesz.

 Tartópillér. 

  Ez vagy nekünk, egy tartópillér. A legerősebb, legnagyszerűbb ember akit ismerek. Példamutató volt amit eddig végigvittél és most mégis összedőlni látszik az egész. Mert beteg vagy. Öregedsz és az idő múlásával egyre nehezebben veszed az akadályokat. Mikor szemem előtt gyengül és válik magatehetetlenné az a nő akit a legerősebbnek hittem, akire felnéztem és vigyázott rám, megrogyok. Nem vagyok képes felfogni hogy ilyen hamar eljött ez hogy látnom kell miként öregszel meg és hagysz itt minket. Amikor azzal szembesülök hogy aki valaha a legdolgosabb, legmagabiztosabb ember akit ismertem megfáradtan pihen, képtelen vagyok elfogadni.  Nem  akarom hogy ilyen hamar. Pedig egyre rosszabb a helyzet, ezt mindenki érzi. A családod, a barátaid, mindenki aki szeret. Mert nagyon sokan szeretnek.
 Te voltál az aki figyelted minden lépésem és vigyáztál rám, aggódtál és rengeteg szeretet adtál. Melletted tényleg éreztem a szeretetet. Akik mellett ezt kellett volna érezni, ők sajnos erre képtelenek voltak megadni. Ám ahol az élet elvesz, ugye ad is..nekem Téged adott és annyi gondoskodás van benned, hogy az hihetetlen! Most mégis szétesik a világ amit felépítettél. Én pedig egyre nehezebben nézem ahogy lassacskán elfogysz és halványulsz. Talán érzed is hogy sokszor már én is menekülök mert képtelen vagyok látni hogy romlik  a helyzet. Pedig most kell hogy legjobban melletted legyek, ezért se hagyom hogy lásd mennyire fáj. Amikor ott vagyok Veled, a legtöbb szeretetet igyekszem feléd mutatni amit  Te is adtál és a gondoskodás amire tanítottál. Nehéz nagyon de nem akarom hogy lásd én is szétesek. Pedig ha tudnád mennyire emészt ez az egész.
 Ha Te elmész, mindenki a maga útjára fog figyelni, egymásra már nem. Semmi se lesz a régi. Az összetartás szétfoszlik és homályos múlttá válik az idő amit együtt töltöttünk. Tartópillér nélkül, darabokra hullik a ház.

  Szia kedves.

  Hát megint itt tartunk? Évek óta ez megy mióta ismerlek. Gyász, betegség, aggódás, elengedés, ragaszkodás. Annyi éven keresztül próbálom elfogadni, beletörődni ebbe az egészbe. Néha úgy érzem megy is aztán valami megint megszól bennem hogy sajog.  Hova tovább ha Te nem leszel? Bár ha azt nézzük már most se vagy. Ezért is gyászollak évek óta. Valami elveszett, és mégis itt vagy. Lebegsz a levegőben mint valami fura szellem. Nem tudom mi legyen. Részemmé váltál, ebbe beletörődtem. Kitörölni képtelenség már. Ha Te mész, egy részem is oda. A MI részünk. Hova tovább nélküled? Homály. Így hát gyászolok tovább...